Végre másképp

Az Alföldi Róbert által modernizált jubileumi István, a király című rockopera igencsak megosztotta a közönséget. Több felvetés született a rendezéssel kapcsolatban. Voltak, akik szerint ez beintés volt a nagykutyáknak, amiért megfosztották a Nemzeti Színház igazgatói címétől, mások szerint csak jó dolgában nem tudott mit csinálni. Szerintem meg csak rendezett egyet. Aztán nyilván valami korszakalkotóra törekszik az ember, ha már válságos időszakban van. Alföldi egy olyan darabból próbált forradalmit alkotni, amely elég kényes téma a magyarok számára. Vannak „alap-előadások”, amik akár „István, a király-mércének” is felfoghatóak. Gondolok itt az ősbemutatóra, vagy a huszadik évforduló alkalmából megrendezett csíksomlyói színdarabra. Mi, akik egyszerűen nem vagyunk képesek elfogadni a változást, ezt a művet is kritikusan vártuk és haraptunk egyből a legmegfoghatóbb hibákra. Jobban beleásva magam a 2013-as Alföldi-verzióba, rá kellett jönnöm, hogy messze nem törekszik nagy durranásra. A rendezőnek az unalmas, lerágott dolgok tömkelegéből van elege. Próbálta a darabot teljesen más szemszögből megvilágítani, tükröt tartva nekünk.

Az előadás menetére jellemző a folyamatosság. Az eddigi feldolgozásokban a jelenetek egy-egy zeneszámhoz vannak kötve és hirtelen váltják egymást a dal végeztével, míg itt értelmet kap a történet. Csak akkor van színváltás, ha maga a történet kívánja. Jól kivehető a darab négy „felvonása”. A színpad közepén a díszlet a Szent Koronát jelképezi. Ennek a tetején van a hatvan tagból álló szimfonikus zenekar rock szekcióval kiegészítve, melyet Kesselyák Gergely vezényel, aki előadás közben nem rest kikiabálni, vagy rákacsintani egy szereplőre. A zenekar mellé dalokat váltva szaladgálnak fel-le a szereplők. Mindig más hatalom látható az emelvényen, ezzel is érzékeltetve az emberekben lévő kételyt, hezitálást, melyikhez pártoljanak. Az eddigi előadásokat nézve mindig elvarázsolt Koppány világa, a ruhák, és jó volt egy kicsit ősi magyarnak lenni; belegondolni, hogy mi lett volna, ha nincsenek a körülvevő hatalmak, és kereszténység nélkül milyen lett volna az élet. Most a katarzis elmaradt ugyan, de sok dolgot megértettem Alföldi által.

Az előadást látván érdekes dolgok sokasága tárul elénk, mint például náci tisztnek öltözött katonák, Trabant berobogása a semmiből és a sok papot alakító Mr. Anderson. A rendezésben úgy gondolom, hogy a legmegosztóbb személyiség és egyben a legkritizálhatóbb alak: Koppány. Nehéz eltekinteni Vikidál Gyulától, aki igen magasra tette a mércét, mind alkatilag, mind jellemben, legfőképp pedig hangilag. Ha egy ősmagyar vezérre gondolunk, nem épp Buci képe jelenik meg előttünk. Ezt Alföldi is nagyon jól tudta. Nem is próbálta beleerőszakolni őt ebbe a szerepbe, hanem csak jelképes megoldást keresett. Inkább hajaz egy jól keresett rock legendára, mint a magyarok lehetséges vezérére… na de nem énekhangban! Hangja elég gyatra volt egy Koppányhoz képest. A darab egyik legnépszerűbb dalát: a „Szállj fel szabad madár”-t mindenki kíváncsian várta. Azonban itt is rá kellett döbbennünk, hogy ez a feldolgozás nem azt a célt szolgálja, hogy ismét megkapjuk az érdes hangú Koppányunk dalát, aki körül vígan átvetőznek az elszánt párok és Bokréta-díjas legények csapkodják a csizma szárát, hanem mély üzenetet hordoz magában és ezt nem egy-két slágergyanús dalban próbálja kibontakoztatni, hanem a darab egészében.Stohl András magas hangok tisztán éneklésének hiányában úszó produkciója mégis lenyűgözött; színészi játéka felemelő volt. Géza temetésén is, amikor István és Koppány összecsap, olyan mimikákkal játszott, ami teljesen odaillő volt. Nagy meglepetést okozott az a megoldás is, amikor a végén („Elkésett a békevágy”) — mondhatni — beleőrül a veszteségbe. Ez tekinthető a darab csúcspontjának. Ott például nem ér semmit Feke Pál tiszta hangja Stohl színészi játékával szemben. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem ér semmit Stohl hamiskás hangja, hiszen felülkerekedik saját magán színészi tehetségével. A színészkedés ebben a feldolgozásban megnyerte a harcot a rockopera mint műfaj elengedhetetlen kellékével, az énekhanggal szemben. A szereplők üresnek tűnnek a hagyományos kosztümök és ruhadarabok nélkül. Színészet kell ahhoz, hogy magukra varázsolják a megfelelő jelmezt. Ezzel a feladattal Buci egész jól boldogult.

A feleségei ezzel szemben láthatóan küszködtek. Noha az arcukra mély elszántság ült, tehetségükben ez valahogy nem mutatkozott meg. A három grácia kiélt, csöppet sem kívánatos szerepet tölt be a feldolgozásban. A „Te vagy a legszebb álmunk” alatt Koppány egyértelmű undorát fejezi ki. Itt a fő mondanivaló az „(…)aki ellenem küzd, az elveszett!”- mondatban figyelhető meg. Döntésre készteti népét, mivel érzi vesztét, és úgy gondolja, hogy emberei nem támogatják kellően. Tulajdonképpen, hogy a dolog miértje lejöjjön, ahhoz feleslegesek voltak a lányok. Koppány sámánjának (Torda) alakítása viszont kifejezetten frappánsnak mondható. Novák Péter kellően volt elvont és egyben izgalmas, sok vizet azonban nem zavart. Alföldi inkább show elemként vonultatja fel a színpadon. Ezzel ellentétben Szemenyei János mint Laborc, az előadás meglepetése. A darab elején, a „Nem vagyunk még hozzád méltók” című dal alatt harmatgyengének bizonyult, szerteágazó haja pedig sokat nyom idétlenségén. Később viszont teljesen természetes gesztusok, tiszta hang és hiteles játék jellemzi. Kár, hogy hamar meghal…
Réka (Tompos Kátya) jelleme azonban gyenge. Hangja kétségtelenül kitűnik a többi hamis kornyikálás közül, öltözéke pedig hiába hasonlít inkább az István oldalán állókéra, mint a vagány Koppány-fanokéra. A néző néha már szinte meg is felejtkezne arról, hogy ő egyáltalán szerepel a darabban, de jön az Istvánnal való duettje, ahol olyan lépést tesz meg Alföldi a pár felé, amit eddig még senki nem mert: a pár összekulcsolja a kezét, ahogy a szerelmesek szokták. Nyíltan és egyértelműen vonhatja le belőle az ember a következtetést. Ez a lépés teszi Réka személyét izgalmassá; a néző várja a folytatást. Ennek a történetnek a végére sem tesz pontot a rendező.

Térjünk át Istvánra. Az Istvánt alakító Feke Pál testes, rockoperára született hangja visszaszorul a darab alatt, ezzel lefaragva egyéniségéből, érzékeltetve, hogy milyen teher van a vállán: többen próbálják befolyásolni, néha helyette dönteni is akár — többek között édesanyja. Esetleg nem dramaturgiai elemről van szó, csupán arról, hogy ne tűnjön ki fejlettebb énekesi tehetségével Koppánytól, ezáltal is egyenlőnek titulálva őket, és másban keresve a különbséget.István és Gizella kapcsolata hasonlóan izgalmas, mint a Rékához fűződő köteléke. Gizella eddigi jellembeli szerepét Sarolt vette át. Udvaros Dorottya sem a hangjával kápráztatta el a nézőket — már amennyire egy Sarolt ki tud bontakozni énektudásával ebben a darabban. De határozott fellépése értelmet ad a szerepnek. Géza fejedelem (Blaskó Péter) átalakulása a krónikássá pedig eredeti ötlet volt a rendezőtől.
A magyar urak számomra mindig érthetetlen figurák voltak. Színtelen, zenében oda nem illő táncuk átvonult a színpadon, míg most rájátszásuk, és még idegesítőbb viselkedésük hozzájárult a mondanivalójukhoz.
Közéleti aktualitásába mélyen nem mennék bele. Sokak szerint a feldolgozás politikai utalások garmadája. Valóban felfogható úgy is. A tömeg mozgáskultúrája és szerepe a nagy jeleneteknél marionett bábuhoz hasonlítható, melyet a felette álló mozgat kedvére. Csak a fő-illetve mellékszereplők szólalnak fel. Viszont röpke egy perces skandálás alatt elég nyomatékosan kijelentik, hogy ők márpedig unják a politikát.

A mű tehát nem válaszokat, csak kérdéseket vet föl. A legfontosabb közülük talán a zárókép. A végén a korona díszlet bezárul, benne ragadnak a szereplők és ott hangzik el a Himnusz is. Kérdés az, hogy ez mit szimbolizál: hogy mi már egy nép, egy család vagyunk, vagy az örök rabság felvetését a Szent Korona mint szimbólum hozzájárulásával. Kényes téma, a rendező a választ a nézőre bízza.Mindenesetre a darab nem mindennapi Alföldi szemszögéből; izgalmasan tárja elénk elképzelését. Érdekes találkozni a mai köntösbe öltöztetett ősi magyar múlttal. Szép Alföldi Róberttől, hogy megpróbálta a lehetetlent és ki tudott zökkenteni a jól megszokott István, a királyból, viszont az 1983-as őselőadás és Vikidál szőrös felsőtestének hiánya augusztus 20-án olyan, mint a karácsony Resszkessetek betörők nélkül.

Metallica: Through the Never

Rengeteget kutattam, hogy megfejtsem a táska-ügyet, így gondoltam ez adja az első bejegyzésem sztoriját.

Nemrég elvitt a barátom a moziba megnézni a Metallica koncertfilmjét. Jelzem: nekem semmi közöm a Metallicához. Ismerem egy-két számukat, azokat kifejezetten szeretem, és pont. A barátom viszont megrögzött rajongó. Az már részletkérdés, hogy a moziba megérkezvén mi voltunk az egyetlen pár, akik nem bőrszerkóba, kendőbe, láncokkal az övön díszítve, tetőtől talpig szétvarrva, chopperen szétült seggel érkeztünk. Beültünk, egyesével nyitódtak a dobozos sörök, és valószínűleg csak mi ropogtattunk pattogatott kukoricát. A bent lévő alkoholszagot még a kocsmák is megirigyelték volna. Lényegtelen.. A FILM. Akiknek gőzük sincs semmiről: Metallica koncert ment 3D-ben, és a számokhoz kötve volt egy sztori is.

 Egy háttérmunkás srácot a koncert elején elküldenek egy táskáért, amiben nagyon fontos dolog van. Ennek a táskának a megszerzése adta a sztorit. A táska elengedhetetlen a koncerthez. Nagy küzdelmek árán szerzi meg.

 A kamerakép ugrál a koncert és a történet között. Természetesen a történethez dukálnak a koncerten játszott számok. A srác teljesen elalél amikor nagy küzdelem árán megnézi, mit tartalmaz a táska. Viszont nekünk, nézőknek ezt nem mutatják meg. A néző tudatlan.

Eleve le voltam maradva egy picit, mert a számok 80%-át nem ismertem. Így próbáltam a sztorira koncentrálni. Viszont ezt a táska-dolgot nem értettem. Kiderült, hogy a barátom sem. És senki más sem, akiket kérdeztem. Oké.

A zenekarnak régen volt egy Cliff Burton nevű basszusgitárosa.
A zenekar turnézni ment.

1986. szeptember 27-én reggel 7 órakor a turnébusz valamilyen oknál fogva megcsúszott, és kiment a fűre. Cliff kiesett az ablakon és a busz rádőlt, meghalt. A sofőr állítása szerint az úton fekete-jég volt. De ezt sehogy sem tudták bizonyítani. Van olyan feltételezés, hogy a sofőr részeg volt.

Cliff Burton temetésén az Orion című szám szólt.
Cliff 27 éve halt meg. A filmet szeptember 27-én mutatták be (ugyan ezen a napon halt meg).

A film végén megérkezett a srác a táskával. Már ment a stáblista, amikor elkezdték játszani az Oriont. A színpadon pedig a tagokkal együtt ott volt a táska is benne...Cliff lelkével?...